...

Köszönöm a figyelmet. 

A Padlásajtót ezennel lelakatolom. 

Faragó Nóra

Csendember

Ha meg akarod érteni a Csendembert, képzeld el az esőt. Kell hozzá az eső. Meg egy forgalmas, városi látkép, hosszú utcával, az utat övező ázott lombú fákkal. Kell egy híd is, mert a Csendember mindig átsétál egy hídon, meg-megáll, hogy lebámuljon a mélységbe, a fodrozódó vízre. Ne kérdezd, miért vonzza a Csendembert a mélység, és azt se kérdezd, hányszor sétált már át a hídon. Mert a Csendember sétája csupa körforgás. Tulajdonképpen ugyanazon a hosszú forgalmas utcán, ugyanazon a hídon megy át ezredszerre is, parttól - partig, fától-fáig, csak a forgalom, a tülkölő autók, és a rohanó emberek mások. Néha megállítja egy-egy ismerős, változó hangon társaloghat időjárásról, politikáról, az élet dolgairól; mit főzött az asszony, hogy vannak a gyerekek, merre volt nyaralni, milyen a munka, mennyi a fizetés, sok-e a fűtésszámla, szűkül-e a lét, vagy feltárulnak a lehetőségek. Eleinte hangoskodó, zavarja a túlzott meleg, dühíti a dermesztő hideg, mert csúszik a járda, és nem sózzák azok az idióták, morog a politika miatt, mert ebben az országban mindenki hülye, és nem szereti a káposztafőzeléket, pedig sokat főzi az asszony, ráadásul a gyerekekkel is el kellene jutni Olaszországba, de a munka sok, a fizetés meg kevés. Aztán ahogy telik az idő, sokszorozódik a körforgás, úgy lesz egyre halkabb, kimértebb. Nem állít meg senkit. Ha nem szólnak hozzá, nyugodt léptekkel sétál, elmerülve a gondolataiban, vagy a látványban. Ismer minden egyes kirakatot, szemetest, az utcai bódékból szállingózó olajszagot, ahogy kavarog a frissen főzött kávé illatával, ismeri a hozzájuk tartozó ízeket is. Ismeri az évszakok árnyékait, a szél zsinatolását, egészen a mozdulatlanságáig, az áporodott, szmogtól fuldokló levegő fojtogatását. Bámulja a madarak röptét az égen, sütteti arcát a napban, kigombolt kabátban ücsörög egy padon. Egyre távolodik az emberek zajától, már nem találgatja, hogy ki hová rohan, milyen fontos dolog után kajtat. Mielőtt átsétálna a hídon, lemegy a mólóra, köveket dobál a vízbe, és dúdol valami egyszerű kis dallamot. Kiszámolja; a hídon háromszázhatvanöt lépés kell, hogy átérjen a túlsó partra. Egy nap találomra kiválaszt egy szorzószámot, s onnantól titokzatos mosollyal arcán sétálgat fel s alá. Senki nem érti a békéjét. Néhányan visszanéznek, miután kikerülik, vajon mi ütött ebbe az emberbe? Miért nem zavarja, hogy majd’ fellöki az utca forgataga? De a Csendembert többé semmi nem zavarja. Utoljára átmegy a hídon, és soha többé nem fordul vissza. S hogy miért kell ehhez a képhez az eső? Mert az eső Te leszel. Amikor elsiratod.

Maradok

(kép: Michael Vincent Manalo) 

Csak a hátrahagyottak értik a peronon ácsorgók
tétova mozdulatait, az induló vonatok reményteli
búcsúját, az eget szorongató fasor dermedtségét,
amint lemezteleníti karmaikat az ősz, az idő
mérhetetlenségét, míg végtelenre eszi magát
a várakozás. Csak ők súgnak imát távolodó
léptek visszhangjáért; ne vesszen belőlük
a szerelemvágy a megérkezés pillanatában.

Csak a hátrahagyottak hallják meg a csend
többszólamú mesterművét, csodálják
a karmester ágálását amint hajlott gerinccel
dirigál a mindenség pódiumán, de ezernyi
csáppal érzékelik a világot elöntő káoszt,
nagyítóval keresik benne a rendet, s mint
a gyerekek, rajonganak, ha egy eldeformált
mozaikkocka végre a helyére illeszthető.

Más-nap

Próbálja betapasztani a védőpajzson keletkezett repedést.
Aprócska, vékony csík csupán, mint harisnyán felszaladt
szál, de pont elég ahhoz, hogy kiszivárogjon mögüle a
melengető biztonság. Azt hitte, szárnyalás szükséges ahhoz,
hogy zuhanni kezdjen, de az álló helyzet is veszélyállapotként
hirdethető. Talán csak eldőlt, mint az útszéli fák, nem tartják
meg elkorhadt gyökerek, vagy felázott a talajszint - nem érti
maga sem. Erről  nem szólt semmiféle lábjegyzet, margóra
kaparintott megjegyzés az élet törvényszerűségeinek listáján.
Nem lehet kimagyarázni az egyre szorongató hiányérzetet.
Nőttön-nő, tátongó fekete lyuk a belső univerzum közepén.
Ólomléptű semmi közeleg. Aztán csendhalál.


*


Az én szerelmem kínzókamra. Ölelésem satupofa.
Kárhozatra ítélt minden arra méltatlan, aki
világomban járt. Hadd engedjelek szabadon.

Ajánló

Kedves Barátok, Ismeretlenek és Ismerősök!

Szeretettel várunk a plakáton látható helyszínen, és időpontban a következő zenés irodalmi estünkre. 

A zenekar tagjai: 

Wolfárt László Ádám - hegedű, brácsa, basszusgitár

Szabadi Péter - gitár, ének

Faddi Krisztián - ének, cajon, és mindenféle csörgő-zörgő alkalmatosságok

Faragó Nóra - ének

Kaprényi Regina - versek

Faragó Írisz - ének, vokál

hangtechnika: Dósai Dezső
:) 

Csatolódások

Botticelli: Dante pokla

"- De gondolj bele, mit teszel, ha eltévedsz? 

- Hát, kérdezősködöm... aztán mondanak, amit akarnak. 

- És mész arra. De a város ismeretét nem kapod meg.

- Nem. De vehetek térképet. 

- Abban a szerencsés esetben, igen."

(kösz, D.J.) 

Üzenet

Először egy nap, majd tizenhét,
aztán ki tudja hány év
kúszik el csendben, míg a
klaviatúra morzejelei nélkül
visszasimulunk ismeretlenekké.

Feltartóztathatatlanul szökik
mindaz, mit őrizni szándékoztunk.

Valami könnyed kis dal

Valami könnyed kis dal kellene, dúdoljon
mesét; - szivárványszínű buborékokat
fújjon tele a semmivel, eregesse a fellegek
közé, hogy ne tűnjön olyan egyhangúnak az ég. 

Csitítsa a zsinatoló szél zúgását lélekvesztő
utakon, hazudja, hogy egyszer összefutnak
azok is, akik szétszakadni kényszerültek, vagy
legalább egy kereszteződésben összebotlanak 
feloldozni egymás bűneit, s irgalmat nyernek
a hétköznapok dermesztő mozdulatlanságáért,
ami örökre megfékezte szerelmüket.
Hitesse el, hogy a vándorok kopott arcán
minden vonás újrafesthető, mert isten
kezéből csak átmenetileg hullott ki az ecset,
dúdoljon reményt - mielőtt fojtogató csend lesz,
s a hiányérzet döglegyei fémes csillogással
ellepik a búzavirágmezők végtelenjét.

artistaképző

                                                                 "az egész artista világ egy kifeszített kötélen libeg"
                                                                                                                     (Kőhalmi Ildikó)

részlet Van Gogh festményéről

Fél kézzel a rogyadozó eget tartani,
másikkal kibomlott cipőfűzőket
kötögetni, ritmusos lélegzettel
levegőoszlopot építeni, egyensúlyt
teremteni lehetetlen és lehetséges között,
majd lábujjal határvonalat húzni intim
szféráknak, közömbösíteni mélyreható
tekintetet, érzelmileg kívül maradni
kézfogáson, ölelésen, de meghallani
az esetlenség szólamát hangoskodó
individuumok zsigerig ható zajában,
és hatástalanítani a fejben kattogó
időzített bombát.

Üzenet a Padlásról

Szenoner Ágnes: Árnyak

Régóta nem érdekeltek mégis 
kúsztok a küszöb alatt 
szivárogtok a réseken
egyformák vagytok 
ismerősen egyformák
egyenarc egyenvonásokkal 
csak a nevetek változik
kémlelitek a titkokat
mind ugyanúgy beszéltek 
mind ugyanazt mondjátok 
ugyanazon szavak 
kénszagú leheletek
egyazon mozdulat 
koszos padlón bukfenceztek
átlépek rajtatok
világotok nem az én világom
kételyeitek nem az én kételyeim
igazoljátok magatokat ha akarjátok 
nem maradt fecsérelni való időm.